Az utolsó tél – ObudaMost

(kisnovella)

Reszketve tartja a tűzhöz két kezét. Összekulcsolva, mintha imádkozna. Pedig réges-régen nem szólt már Istenhez. Úgy érezte, az Úr sem szól hozzá, talán sosem szólt. Ahogy azelőtt mondta mindig: nem volt köztük kommunikáció.

Mostanában mégis egyre többet gondol rá. Azon töpreng, vajon létezik-e, próbál racionális érveket felsorakoztatni mellette és ellene is, mert hinni nem tud benne. Mennyivel egyszerűbb lenne a kérdéseket nélkülöző, feltétel nélküli hit, aminek nincs szüksége bizonyítékra! És mennyivel könnyebb lenne minden.

Fázósan tartja a tűzhöz a kezét, a kis kályha nem bírja felfűteni az apró lakást, a reszkető testtel pláne nem bír. A fa is kifogyóban, nincs utánpótlás, pénze eddig sem volt rá, s már cserébe sem tud felajánlani semmit. Könyörület sosem volt ezen a környéken.

Olyan öregnek érzi magát. A nélkülözés, az állandó hideg, a kevés étel kiszívott belőle mindent, ami az élethez kötné. Azt sem tudja, akar-e még küzdeni. Miért? Kiért? Egy újabb végigfagyoskodott tél kedvéért? Vagy azért, hogy várhassa a nyarat?

Az utolsó társa is elment. A kutya volt az egyetlen, aki nem volt hűtlen hozzá, csak lefeküdt egy este a nyárfa tövébe, és többé nem kelt fel. Öreg volt, tán beteg is, de ezt nem tudhatjuk biztosan, mert tünete nem volt, az állatorvos csak az éves oltást adta be ingyen együttérzésből, de megmondta, ha beteg lesz az állat, a kezelést ki kell fizetni. Az ember reménykedett, hogy a vén bolhás sosem betegszik meg, mert nem volt már semmije, amivel fizethetett volna. A kutya mintha tudta volna ezt, egészséges maradt, vagy ha nem, hát nem mutatta.

Ott temette el, ahol örökre elaludt. Talán őt magát is oda kéne temetni.

Hamarosan leég az utolsó fahasáb is. Keserűen felnevetett. Nagyon hideg lesz éjszaka, érzi a csontjaiban.

Mikor volt karácsony? Napokkal vagy hetekkel ezelőtt? Nem tudja, nem is érdekli. A kis Jézus megint megszületett, és most sem tette jobbá a világot.

Meghalt a kereszten a bűneinkért, mondják. De mi az én bűnöm azon kívül, hogy szegény vagyok? Olyan szegény, hogy még bűnöm sincs.

Le kéne feküdni a pokrócra, talán utoljára. De nem olyan könnyű meghalni, mint hiszi az ember. Azért is meg kell szenvedni. Vagy bűnhődni.

De jó lenne enni valamit, istenem, még az sem fontos, hogy meleg étel legyen! Tényleg, mit ennék, ha ma lenne az utolsó vacsorám, mint egy halálraítéltnek? Eljátszott a gondolattal. Legyen húsleves, azt mindig nagyon szerette, a legjobban úgy, ahogy az anyja csinálta, tyúkból és marhából, sok tésztával. És zöldséggel. Sárgarépa legyen benne, rengeteg. Utána… mi legyen utána? Hús kéne, rántott, vagy valami pörkölt galuskával. Vajon két főételt kérhet egy utolsó vacsorás? Ha nem, becserélhető mégis a desszert? Nincs oda az édességért.

Egy bögre forró leves vagy tea, az most nagyon jólesne. Életmentő volna.

Nagyon fáradt volt. A kályha alján már parázs is alig volt. Hamarosan kialszik az is, gondolta. Hangosan már nem mondott semmit. Kotorászni kezdett a zsebében, s boldog volt, amikor tollat és egy papírcetlit talált.

Másnap délután találták meg az elkerítetlen udvaron, a nyárfa tövében. A kezében szorongatott cetlin kérte az élőket, temessék a fa alá, a Bogár mellé.

(L.Á.)


'21. 02. 21.

Feliratkozom hírlevélre