Heti dialogosz XIV. – ObudaMost
– Mi újság Óbudán?
– Növelte előnyét a III. Kerületi TVE.
– Hol?
– Azt nem tudom. Most olvastam az ÓBUDAMOST-ban. Gondolom, ez valami futballcsapat. Talán a Bajnokok Ligájában növelte az előnyét.
– Ejnye. Ilyen fontos dologban ilyen tájékozatlanság. Mit fog szólni a külgazdasági miniszter, ha ezt megtudja? Tényleg, mi az, hogy külgazdasági miniszter? Van nekünk külgazdaságunk, és annak a minisztere? Vagy minden határon túli gazdaságnak ő a minisztere, csak ezt még Amerikában vagy Németországban nem tudják, és azt hiszik, ők irányítják a gazdaságukat, pedig Szijjártó? Na mindegy, nekem aztán jól megadta, hogy olyan vagyok, mint a sötét éjszaka, a károgásommal, pedig mekkorát teljesítettünk.
– Kik?
– Mi. Mi mindannyian. Megvertük a törököket.
– Na végre. Ideje volt revansot venni Mohácsért.
– Ugye? Én is ezt mondtam. Min mosolyog?
– A Hacsek és Sajó jelenetünkön. Csak még az nem derült ki, melyikünk Hacsek.
– Mind a ketten azok vagyunk. Csak nekünk lehet azt mondani, hogy most bújjunk elő, most merészeljünk még megszólalni egy ilyen diadal után, most próbáljuk kétségbe vonni a stadionépítések jogosságát. Még otthon megnéztem, a magyar futballcsapat a negyvenkilencedik a világranglistán, és megverte a harmincnyolcadik törököket, és sikerült megelőznie például Ghánát és a Zöld-foki-szigeteket, de még mindig messziről szemléli a távolban előtte járó Costa Ricát és Tunéziát. Mindezt a százmilliárdokért épített stadionok árán. Amikkel egy afrikai dzsungelcsászár színvonalán uralkodó, széthízott falusi futballista szórta tele ezt a szerencsétlen országot. Akinek az egyik seggnyalója most lesajnál engem, mert nem ujjongok néhány botlábú, a hajdani grundfocinak a bokájáig nem érő, milliókkal fizetett paprikajancsi produkcióján. Ez a szellemi toprongy, ez a beszédhibás jampec triumfál. Hacsek szó nélkül pofon vágná.
– Rég láttam ilyen dühösnek.
– Semmi nem tud kiborítani annyira, mint a buta ember gőgje. Különösen egy bornírt rablógyilkos fensőbbséges vigyora.
– Érdekes ez a szó, most hogy mondja, ez a rablógyilkos. Minap említettem, hogy nem ismerek népet, ami ennyi ideig tűrne egy rablógyilkos rendszert, és a feleségem a fejét csóválta. Hogy ez talán túlzás. Azt kérdeztem, miért volna. Rablógyilkos az a tolvaj, aki embert öl a zsákmányért. A mi országunkban emberek tízezrei halnak bele abba, amit pártunk és kormányunk tesz, és főképp abba, amit nem tesz. Azaz ennek a kormánynak minden tagjára és minden kiszolgálójára hajszál pontosan megfelel egy szabatos definíció, amivel a rablógyilkos fogalmát határozzuk meg. Érdekes, ezt a szót használta a feleségem, hogy ez milyen igaz. Csak olyan durva első hallásra.
– Igaza van. Tényleg az. De néha nem árt kimondani. Bár most már késő. Majd’ azt mondtam, fölösleges. Mert reménytelen. Látta az ellenzéki vezetők levelét az Európai Unió legfőbb tisztségviselőinek? Az van benne, hogy mi, magyarok nem azért vetettünk véget az egypártrendszernek, és nem azért csatlakoztunk – államalapító Szent István király és nemzetünk nagyjai örökségéhez méltóan – az európai államok értékközösségéhez, hogy büszke, európai ország helyett egy korrupt, antidemokratikus rezsim ejtse foglyul Európát és Magyarországot. Miért kell egy ilyen levélben összevissza hazudozni és mellet döngetni? Nem az a baj, hogy nem mi vetettünk véget az egypártrendszernek, mint ahogyan Budát sem mi szabadítottuk fel a török megszállás alól, hanem hogy lehetnek Európában olyanok, akik tudják, hogy a mi nagyszerű Istvánunk semmiféle államot nem alapított, hogy ebből is eredően soha semmiféle államunk nem volt. És esetleg azt is tudják, hogy a mi nemzetünknek nem voltak semmiféle nagyjai, csak a maihoz hasonló gazemberek dúlták ezt az országot, hogy az egyetlen valóban nagynak nevezhető Széchenyi Istvánt a halálba kergették, az egyetlen tisztességes ember Deák művét meg világháborúba fojtották. Az a baj, hogy ami itt történik, az a természetes, az következik a mi végtelenül szomorú és ócska történelmünkből, de most éppen ennek akarunk véget vetni. Hogy ezer év szánalmas históriája után végre tényleg Európához akarunk tartozni. Hogy csak annyit kérünk, ne engedjenek ennek az összes eddiginél nyavalyásabb gazembernek, mi meg most megoldjuk, hogy soha többé ne gyalázhassa ezt a népet egyetlen olyan briganti sem, amilyenek sokszáz évig azt tették. Egy ilyen levélnek volna hitele. Dehát ezek az ellenzékinek nevezett vezetők sem tudják, hol élnek. Vagy ha tudják, akkor is inkább folytatják a nagy össznépi hazudozást abban a hitben, hogy ha sokan mondják sokszor ugyanazt a hazugságot, akkor az igazzá válik. Nem válik. Ugye nem bántottam meg? Csak mert olyan mélyen hallgat.
– Történelmet tanítottam gimnáziumban. Most néhány mondatban összefoglalta azt, amit a diákjaimnak mondtam mindaddig, amíg ki nem rúgtak és végleg el nem tanácsoltak a pályáról. Csak azért hallgattam, mert azon tűnődtem, jobb, ha dühös, mintha ilyen keserűen beszél. Ennél nincs fájdalmasabb.

Heti dialogosz XIII.

Mi újság Óbudán? – Lesz új HÉV. – Mikor? – Majd. – Aha. Vakcina is lesz. Kilencven nap múlva. Vagy hamarabb. Orosz vagy kínai. Addig is mindenkit meggyógyítunk. – Összeomlott az egészségügy? – Összeomlott az ország. – Jó ez nekünk? – Nem. Ahogyan az sem jó, hogy világhírűek lettünk.

A teljes Heti dialogosz sorozatot itt találod:

heti dialogosz – ObudaMost

Novembertől hetente újra jelentkezik népszerű rovatunk a Heti dialogosz SzókraTesz tollából. – Mi újság Óbudán? – Hiányoltam egy ideje ezt a kérdést. – Bocsánatot kérek, szorított a határidő, le kellett adnom a könyvemet. – Akartam kérdezni már nyár elején. – Akkor azt válaszoltam volna, hogy egy-két hét múlva kész.


'20. 11. 21.

Feliratkozom hírlevélre